József Attilának és José Luís Peixotonak
„…egy simogatás gazdátlan lebeg…”, nem hiszem, hogy más is van bennünk, mikor születünk és mikor meghalunk, mint néhány mozdulat. ha nem lehet kitenni, ellentétébe fordul. mindenki tudja, hogy az ember mikor már nem érez, a simogatásra még akkor is képes. Egy idős hölgy, akinek az ágyánál ültem, hetek óta először szólalt meg, anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna. ki vagy te? te szeretsz engem, és nemsokára kimondta a nevemet. Egy másik matróna azt mondta valakinek, hogy téged sose szerettelek, és meghalt. Akinek mondta, az utolsó idejében szeretettel emlegette. Vajon ha a matróna tudta volna, hogy a simogatása nincs elutasítva, enyhültebben ment volna a másvilágra? És hallottam valakiről, aki nem tudta kimondani a végső szót, hogy megbocsát, de a szeme elárulta. és van, hogy simogatásra ütünk, mert eltalálja, ami reszket. és kinyilvánítjuk, milyen ostobák vagyunk, szerettelek volna megsimogatni, de nem hittem, hogy szabad. „kicsikém, kicsikém”, ezt szerettem volna mondani, de nem tudtam.
- február 28.
Lipp Márta verse
