egy szomszéd emlékére
kétezer körül a házban
egy állását vesztett értelmiségi férfi
lába alól kezdett kicsúszni a talaj talán
már korábban is játszott
a gondolattal hogy többre hivatott
elpárolgott mellőle a család a pénz
még kitartott egész éjszaka
magyarázott a szeretőjének nyár volt
minden ablakon beszivárgott a nő
egy szót se szólt de ő kitett mindent
mint aki végre igaz ember lett nem volt
érdekes de aztán züllött hangon rákezdte
én a lelkedet szeretem a házban mindenki
hangosan nevetett én nem nevettem ha
egy konszolidált embert elkap
a különlegességtudat nem hagyja
abba nemsokára meghalt.
- május 17.
Lipp Márta verse
Kommentek