Tizenöt éves koromban oda voltam
a versekért. A barátnőmmel a kollégiumban
kimenő helyett verseket tanultunk.
Ő egykedvű lány volt, és hatott rám
a kizökkenthetetlensége. Én sokszor
büntetésben voltam, és elhatároztam,
hogy a magam akaratából
nem megyek kimenőre.
De a szomszédos könyvtárba kijárhattam, ha
akartam. Egy pesti egyetemista fiú, nem is humán,
tíz oldalas leveleket írt nekem
az irodalomról, ami túlment a gimnáziumi órán.
Ennek hatására elkértem a könyvtárostól
a Nagyvilágot, hogy elolvassam
Salinger novelláját a banánhalakról.
De sajnos nem emlékszem semmire
belőle, a könyvtáros a háttérben lesben
állt, hogy hivatása tudatában megbeszélje
velem a novellát. Én elslisszoltam,
mikor nem volt éppen ott. Azóta szeretném
nagyon elolvasni a banánhalas írást,
hogy miről szólt. De még azóta se merem,
visszatart az értelmezés rémülete. De aztán
nemsokára magam is erre a pályára léptem.
Lipp Márta verse
Kép: Saját elrontott fotó, 2016.